Bejelentkezés
Felhasználó:

Jelszó:
- regisztráció -

Antikvárium
Kosár tartalma (0)

Utolsó frissítés dátuma
2024. 03. 19.

Legutóbbi 15 frissítés
93599 »»»
15059 »»»
95392
15017 »»»
15016 »»»
93507
82280
87917
14967
14966 »»»
14965 »»»
14961 »»»
14960
14959 »»»
14958 »»»


Smartsector logo

Cégünkről Kiadványaink Kapcsolat Antikvárium Érdekességek Rólunk írták Tudnivalók

Könyvészkedés kezdőknek és haladóknak
 
 Borda Lajos: Az utolsó budai krónika
(Elhangzott a Magyar Rádió Európai Utas sorozatában)
 
Az utazásról mindig Bölöni Farkas Sándor jut eszembe, mert könyvébe, ha dedikált, neve helyett csak annyit írt: "az utazó".
Magam is utazó lettem, és már tizenhárom esztendeje, hogy Borsa tanár úrral, Borsa Gedeon könyvtörténésszel évente kétszer Münchenbe látogatunk. Mindketten kutatunk, magyar és magyar vonatkozású könyveket keresgélünk, ő a Bajor Állami Könyvtárban, én az antikváriumokban és árveréseken. Be kell vallanom, hogy sokszor vittek már el az orrom elől érdekes könyveket vagy metszeteket szép számban kalandozó honfitársaim, de azért még sohasem tértem haza üres kézzel. Valami mindig akad, olykor csak egy szentkép, de van olyan is, amikor páratlan kincset kínál a sors. Tizenhárom évvel ezelőtt ilyen csoda történt.
1990. áprilisában hozta a posta a müncheni Hartung és Hartung cég 62. katalógusát. Beleolvasva majd elállt a lélegzetem, mert a 124. tételszám alatt az első Magyarországon nyomtatott könyv, az 1473-ban megjelent Chronica Hungarorum egyik - ismereteim szerint az utolsó, még magánkézben lévő - példányát kínálták eladásra. El kéne adnom az egész könyvtáram, gondoltam, és akkor talán meg tudnám venni. Végül is nem baj, ha az embernek csak egy képe van, ha az Rembrandt. Szóltam Borsa tanár úrnak, aki a Chronica nyomdászáról, Hess Andrásról ír monográfiát, és felkerekedtünk.
Elébe vágva a dolgoknak csak annyit mondhatok, hogy jól tettem hogy nem vertem dobra könyveim halmazát. Az árverés nem tartott sokáig, és a magyar vevők teljes vereségével végződött. Hiába, Lech mezeje innen már csak mintegy hetven kilométer. A licit 22 ezer márkáról indult, 35 ezer márkánál leállt a Bajor Állami Könyvtár (ők nem szívesen szórják a pénzt, bár van nekik) 60 ezer márkánál a Széchényi Könyvtár is kiszállt, 90 ezernél az utolsó kalandozó magyar is leesett lováról, majd két telefonos árverező birkózását figyelhettük. Azért nem akármilyen küzdelem volt, 420 ezer márkánál koppant a kalapács, pontosabban az öreg Hartung ceruzája. Mint később kiderült, a két harcos a New York-i Kraus és a londoni Quaritch cég volt. Mint általában ha pénzről van szó, most is az amerikaiak győztek. A vevő a százalékokkal együtt majdnem fél millió márkát, rekord összeget fizetett a könyvért. A Kraus cég néhány héttel később magyar könyvtáraknak kínálta a kötetet, majd szerény haszonnal eladta egy japán gyűjtőnek. Ögyes, mondották erre valamikor Pesten, a Lipótvárosban
Megint elsők lettünk valamiben, pedig nem indult szerencsésen a dolog. Amikor 510 éve Hess András kicsi nyomdájával Rómából, Georg Lauer ottani nyomdász kopott betűkészletével Budára érkezett, még derűsnek tűnt minden, de mire a Chronica nyomtatását befejezte már igencsak beborult az ég. Hesst Kárai László budai prépost hozta Budára, kétezer ezüstpénz és fényes jövő ígéretével, de valószínűleg meghívása mögött Vitéz János állott. Vitéz minden újra fogékony humanista volt, a középkori Magyarország talán legnagyobb szellemi alakja. Vele ellentétben állott Mátyás király konzervatív személyisége, aki például szerette a kőhajító gépeket, de az újdonságok iránt érzéketlen maradt, hogy mást ne mondjak, Gutenberg találmánya meg sem érintette. A nyomtatott könyveket nem becsülte sokra, mert meg sem közelítették gyönyörű kódexeinek szépségét. Pedig magyar nyelvű könyvek kiadásának mecénása is lehetett volna, amire ugyan semmi igény sem volt, de mi nagyon büszkék lennénk rá. Mire a Chronica elkészült kiderült, hogy igény latin könyvre sincs, néhány emberen kívül nem érdekelt senkit.
A király időközben torkig lett a humanistákkal - Hess András patrónusaival - mert főszereplői voltak az ellene indított összeesküvésnek. Ott állott, Hess a kutyát sem érdeklő kinyomtatott könyvvel, az üzleti siker minden reménye nélkül. Karai még segítette, nyomtatott még egy húszlapos latin könyvecskét, de az is úgy fogyott mint a Chronica. Mivel megrendelő nem volt, el nem adott könyvekből pedig megélni nem lehet, Hess András uram felhagyott a nyomdászattal, feltehetően itt maradt, "káromkodott vagy fütyörészett" élte az átlag budai lakosok, talán nem is olyan rossz életét.
Nem gondolt rá, hogyan is hihette volna, hogy félezer év múlva milyen nagy megbecsülésben lesz része. Szülőhazájában, Németországban, a háború befejezése óta nyomtatott könyvért majd félmillió márkát még soha sem fizettek. És ezt egy magyar könyvért adták. Ezt a rekordot azóta sem tudták megdönteni, de még megközelíteni sem.
Ti pedig, atyám fiai, kik gyötrődtök hazánk és nemzetünk sorsán, akik becsületesen, legjobb tudásotok szerint végzitek mindennapi munkátokat minden anyagi és erkölcsi elismerés nélkül, még egy köszönő szót sem hallotok, ne csüggedjetek. A megbecsülés előbb utóbb megérkezik. Mint Hess András példája is mutatja, csak néhány száz évet kell türelmesen kivárni.
Guggolva is kibírjuk.
 
 Az impresszum
 
Mit nevezünk egy könyv impresszumának?

Azokat az adatokat, melyeket a modern korban általában a címlapon közölnek; nevezetesen a kiadás helye, éve és a kiadó, vagy a nyomda neve. Az "öreg" könyveknél ezek az adatok hátul találhatók (többnyire az utolsó levélen) és kolofonnak neveztetnek, hogy a jámbor kezdő könyvgyűjtőt összezavarják...
Tehát az impresszum, mely a mai könyvkiadóktól hemzsegő világunkban, sajnos gyakran lemarad a címlapról, a "könyvező" számára nagyon fontos adatok összessége. Nem is kell hosszabban ecsetelni, hogy miért. Gondoljunk csak az első kiadások gyűjtőire. Micsoda bonyodalmat okozhat, ha nem szerepel a "triumvirátus" tán legfontosabb adata, az évszám. Ilyenkor kezdődhet az izgalmas nyomozás, különféle bibliográfiákban, kézikönyvekben, és ma már az interneten is.

Tehát, ha nem szerepel a könyvben minden kiadásra vonatkozó adat, akkor segédeszközökhöz (jókhoz, megbízhatókhoz) kell fordulnunk, ezeket kiderítendő. Ez világos.
Ha pedig minden adat ott díszeleg a könyvön, akkor minden rendben, házi katalógusunkba, a gyűjtők "kisokosába" felvételre kerülhet, és lehet tovább lépni. Lehet valóban?
Nem biztos, hiszen nem kell mindig elhinni valamit, csak azért, mert kinyomtatták. Meg kell bizonyosodni, hogy a közölt adatok valóságosak, hiszen sokféle oka lehetett és lehet a hamis adatok megjelenítésének (a cenzúra kijátszása, vagy egyszerűen tréfacsinálási ok).


Lássunk példaképpen egy régi könyvet:

Szőnyi Nagy István: Mártyrok coronája. A református szerző második kiadásban megjelent művének címlapján az adatok: Norinbergában, 1727. Norimbergának a régi magyarok Nürnberget nevezték, tehát úgy tűnik, minden rendben van, csupán a nyomdász nevét kell kideríteni. De hogyan lehetséges ez? Természetesen első lépésként megnézzük a nemzeti bibliográfiánkban (Petrik), és mit látunk ott? A címlapon lévő adatok ismétlődnek, nyomdász nincs, kommentár nincs. Akkor minden rendben?
Úgy tűnik, hogy igen, és a kezdő könyvész elégedetten hátradől, ez kész, ki van nyomozva, lehet katalogizálni.
De mit tesz az örök kétkedő? Tovább gondolkodik, hogy lehetne nyomára jönni a hiányzó adatnak. Előveszi Szinnyei nagyhírű munkáját, és ott megkeresi a szerzőt, megnézi a felsorolt művek között. Az impresszum adatok itt sem nyújtanak semmi többletet, viszont van egy érdekes információ: "A helytartó-tanács 1756-ban e művet a tiltott könyvek közé sorozta." Ekkor még a leggyanútlanabbnak is gyanút kell fognia. Miért 1756-ban, 29 évvel a megjelenése után? Erre már csak egy speciális bibliográfia adhat feleletet. Ezeknek a bibliográfiáknak az ismerete állandó önképzést igényel. Figyelni kell az új könyveket, a különböző szakmunkákban (és jobb antikvárius katalógusokban) a hivatkozott irodalom listáját, stb.
A fenti probléma megoldására van szakirodalom. Az természetesen a pusztán a véletlen játéka, hogy éppen a Borda Antikvárium adta ki.
Ecsedy Judit: Titkos nyomdahelyű régi magyar könyvek. 1549-1800.
Tanulmány és bibliográfia. Bp., 1996, Borda Antikvárium.

A kötet tanulmánya részletezi az okokat,
nyomdahelyű kiadványok
vezettettek, és a címben foglalt
ad, mely a leíráson túl minden
melyek a hamis-, koholt- vagy titkos
megjelentetéséhez vezettek, vagy
időszakra vonatkozóan bibliográfiát is
tételhez közli a címlap képét is.

E kézikönyvben, a példaként felhozott Szőnyi Nagy István műve is megtalálható (88. tétel), és meglepetve láthatjuk, hogy nem Nürnbergben, hanem Sopronban nyomtatta ki Siess nyomdász, mégpedig 25 évvel később, mint az a címlapon szerepel. Így már érthetőbb Szinnyei adata is, miszerint 1756-ban tiltották be munkát. Ez a feltárt adat fellelkesítheti például azokat is, akik soproni helytörténetet, nyomdászatot gyűjtenek.

Természetesen a XX. században is találhatunk ezért-azért ravaszkodó impresszumokat, avagy semmilyen impresszumot. Ilyenkor még nehezebb (ami elég meglepő, hiszen időben nincs messze) nyomára jönni az eltitkolt adatoknak. Sokszor nem segít más, csak a szakmai érdeklődésből folyamatosan folytatott olvasás, és a megtalált adatok kijegyzetelése.

A fentiekre is egy példa:

Verlaine, Paul: Nők
H.n, é.n., ny.n.
A szerző és a cím világossá teheti, hogy miért e titokzatos megjelenés. Az erotica-gyűjtők pontosan tudják.
Ki fordította, hol jelent meg, ki adta ki, és mikor? Több kérdés nem is vetődik fel e könyvecske kézbevételekor.

Ha olvasgatjuk az alábbi munkát, mindenre választ kapunk:

Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915-1920-as évekről. Összeállította, válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt.
Bp., 1979, PIM-Népművelési Propaganda Iroda.

"Felkeresett a Centrálban Lőrincz, a Révai-féle Lőrincz és 3000 K-t ajánlott fel a Verlaine Femmes-jának lefordításáért, amit ő maga pénzén, titokban, á 200 K-ás árban, 4-500 példányban adna ki. [?]" (238. p.)
"Ngs. G. Szabó Lőrinc úrnak / Budapest, 1920. március 12. / Kapcsolatosan ma kötött szerződésünkkel kötelező ígéretet teszek arra nézve, hogy a példányok eladása után még 1000 azaz: egyezer koronát fizetek Önnek. Lőrincz Ernő" (266. p.)

Tehát az impresszum: [Bp., 1920, Lőrincz Ernő.]. A fordító - egyértelműen - Szabó Lőrinc.

Ilyen érdekes és izgalmas dolog a könyvészkedés, ha nem csak egyszerűen a látható adatok szolgai lemásolására szorítkozunk, amikor elkészítjük egy könyv leírását.